Interjú Ivánka Máriával

 2001 szept. - Jocha Károly - Budai Polgár
Magyarországon az utóbbi években csak véletlenül jelenik meg sakk-témájú kiadvány. E tény ismeretében kétszeresen is örülnünk kell a sakkolimpiákon hatszorosan érmes, kilencszeres magyar bajnok, nemzetközi nagymesterno, Ivánka Mária „Ezüstvezér” címet kapott könyvének, amely a debreceni Kinizsi Nyomda nagyvonalú igazgatója, Bördos János jóvoltából jelenhetett meg exkluzív külsovel.
Ami pedig a tartalmat illeti, már a bevezeto ajánlások is több, mint figyelemre méltóak. „Ivánka Mária könyve azért izgalmas olvasmány, mert akik értik és szeretik a sakkot, azok gyönyöruséget találnak a remekül válogatott partikban, akik regénynek olvassák, találkoznak az élet játszmáját a kulisszák mögül irányító figurákkal, akik hol fehérek, hol feketék, akár a sakkban.” Ezek a sorok Jordán Tamás színmuvésztol valók. Sákovicsné Dömölky Lidia olimpiai bajnok torvívóno a családcentrikusság oldaláról közelít: ”Az elso pillanatban észrevettem azt a belso erot és tartást, amit Mária még otthonról hozott! Ebbol merít erot ahhoz, hogy sikeres lehessen, ezért tud olyan büszkén és finoman túllépni még az ot ért igazságtalanságokon is.” Bilek István nemzetközi nagymester, szakíró szerint: „a legnagyszerubb profik teljesítményénél is jobb minoségu magánszféra megszervezése volt az igazi sakk-királynoi bravúr pályafutása során. Ivánka Mária mostanra már a magyar sakkozás „örökös bajnoka”. A könyv remek.” A sakksportban évtizedek óta aktív rádióriporter, Molnár Dániel többek között ezt írja: „Ivánka Mari kifejezetten nehéz ember. Soha nem kapott sírógörcsöt…örömérol vagy bánatáról mindig csak nagyon finoman lebbentette fel a fátylat…fölnevelt három okos és nagyszeru fiút…nyert egy halom érmet és egy máig szerelmes és zseniális férjet.”
Ennyi és ennyiféle dícséret után nehéz ellenállni a könyv elolvasásának, miként az a találkozás is élményszámba ment, amelyen az éppen itthon tartózkodó Ivánka Máriával beszélgethettem. A könyvrol és ami a könyvbol kimaradt. A beszélgetés természetszeruen a sakkjátékkal kezdodött, elvégre Ivánka Mária a fekete-fehér mezokön aratott sikereivel került az érdeklodés középpontjába.


Tízéves koromig bátyáim, Károly és Csaba társaságában a foci és a fáramászás mindennapos dolog volt számomra - emlékezett Mária, aki megszakításokkal, de 1979 óta Amerikában él, ám minden nyáron 2-3 hónapot itthon, közelebbrol a Krecsányi utcában tölt. - Annál nagyobb megdöbbenést okozott, amikor egy alkalommal a szomszédos Szilfa utcában lévo Ságvári klubban sakkozó bátyáim után mentem, hogy hazahívjam oket, ám én is ottragadtam. Szerencsémre elso edzommel, Schneider Miklóssal is „szembekerültem”, aki meghívott, járjak rendszeresen, mert tehetségesnek tart. Néhány hónap múlva elso versenyemen, a budapesti általános iskolások bajnokságán már elso lettem. Egy életre szóló kedvet kaptam a sakkozáshoz, amelyet röviddel késobb a Vörös Meteorban folytattam, Karakas Éva önzetlen oktatása mellett, aki igen szerény körülményeink közepette rendszeresen ruhanemukkel, ajándékokkal támogatott, vagy éppen kölcsönadott, hogy vehessek buszjegyet.

- Karakas Éva ez alkalommal sem tévedett, amikor Önt maga mellé vette. A következo évek versenyeredményei miként igazolták Karakas reményeit?
Tizennégy éves koromban, 1964-ben már bejutottam a magyar bajnokság döntojébe, s így volt ez 1965-ben és 1966-ban is, amikor már a 2-4. helyen végeztem. Ez évben szárnysegédje lehettem a televízió „Támadás a király ellen” címu musorában, amelyet o vezetett. Ám 1966-ban az óriási élményt jelento tévés szereplések mellett megértem az elso, komolyabb csalódást is: nem kaptam játéklehetoséget az elso, Budapesten rendezett noi nemzetközi sakktornán! 1967-ben viszont már hármas holtversenyben az élen végeztem a bajnokságon, aminek olyannyira megörültem, hogy elfelejtettem elmenni a díjkiosztóra… Egyébként a késobbi körmérkozést megnyerve, végül egyedüli elsoként zártam. Ez megtette a kello hatást, ugyanis 1968 januárjában megkaptam az elso, felnott nemzetközi tornára szóló meghívást, méghozzá az akkoriban átlag emberek számára elképzelhetetlenül messze lévo Hollandiába.

- Ezekben az években Ön még javában középiskolás volt. Miként sikerült az iskolai elfoglaltságokat és a sakkversenyeket összeegyeztetnie?
A 3-4. osztályokat már magántanulóként végeztem, mert nem ment másként. A Petofi gimnáziumot olyannyira megszerettem, hogy a késobbi ingázásaink során kínosan vigyáztam arra: mindhárom fiam legalább 1-2 évet ebbe a középiskolába járjon! Az érettségit követoen egyébként eloször a Testnevelési foiskolára jelentkeztem, de amikor a kérdésre „Mit sportol?” a sakkozom választ adtam, hát az sokkal inkább hátrányt jelentett. Nem is vettek fel, másfél évtizeddel késobb viszont ugyanitt szereztem sakkoktatói képesítést. Egyébként ebben az évben – 1968-ban – második magyar bajnoki címem mellé a nemzetközi mesteri címet is sikerült begyujtenem az NDK-beli Zinnowitz-ban.

- A következo, 1969-es év is bovelkedett életre szóló élményekben...
Ismét szerepelhettem a hollandiai Wijk aan Zee-ben, Csaba bátyámat végre felvették a Színmuvészeti Foiskolára, majd miután már harmadszor lettem országos felnott bajnok, részt vehettem életem elso sakkolimpiáján, ahol az elso táblán 12 partiból szerzett nyolc pontommal járultam hozzá az olimpiai ezüstérmet jelento 2. helyhez. A lendület tovább tartott, ugyanis újabb bajnoki címeket szereztem, miközben egyre rangosabb nemzetközi tornákon ülhettem asztalhoz, amelyek közül is kiemelném a Belgrádi Nonapi Versenyt, amelyet akkoriban minden évben pazar körülmények mellett, kituno mezonyökkel rendeztek meg. Ráadásul ez évben a noi torna végeztével ugyanott kezdodött a férfiak „Évszázad mérkozése”, amelyen a Szovjetúnió legjobbjainak a Világválogatott volt az ellenfele. Máig is nagy bravúrnak tartom, hogy a különcségeirol híres, késobbi világbajnok amerikai Robert Fischertol sikerült autogramot szereznem!

- 1970-ben kezdodött életre szóló kapcsolata késobbi férjével, a kiváló informatikus szakemberrel, Budinszky Andrással. Hogyan is történt?
Balatonszéplakon a Hámán Kató emlékversenyen mindketten szekundánsként vettünk részt. A sok, közösen elemzett függojátszma, az áttáncolt esték valóban megalapozták a késobbi „fejleményeket” - az eljegyzésre 1972 februárjában került sor. Közben még rengeteg, említésre méltó esemény következett életemben. 1970 oszén például elkezdtem tanulmányaimat a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Foiskolán, amihez az ötletet munkahelyem adta, ahol egy ideig napi négy órákat dolgoztam. Egyébként ahogy javultak az eredményeim, mind gyakrabban igyekezett elfelejtkezni rólam a Népsport tudósítója, aki történetesen éppen legnagyobb riválisom, Veroci Zsuzsa édesapja volt… Persze ezek csak apró szúnyogcsípések voltak az olyan hivatalos elismerésekkel szemben, mint amilyen az abban az évben nekem ítélt „Magyar Népköztársaság Érdemes sportolója” cím is volt.

- Amint fentebb már említette, 1972-ben volt az eljegyzésük, amelyet követoen rohamléptekkel zajlottak az események.
A sakkszövetség vezetoi kalákában igyekeztek lebeszélni a házasságról, mert attól féltek, végképp elveszek a versenysakk számára… Közben ismét Belgrádban játszottam, ezt követte egy rövidebb torna Brassóban, ahol rendkívül felszabadultan játszottam: három partiban is vezéráldozattal gyoztem! Ekkor érkeztünk el az esküvohöz, amelyre a Mátyás templomban került sor, s ahol a kedves baráti társaságunk csoportjából kiemelkedett egy transzparens, amelyen ez állt: „Sok örömet, boldogságot, Fischer-vero apróságot!” Utána indultunk olaszországi nászútra, amelyre elso fokon csak András kapta meg a vízumot, én nem. Igy az esküvo délelottjét az olasz követségen töltöttük, s nagynehezen sikerült kiudvarolnunk a pecsétet… Ez évben egyébként sorozatban már hatodszor lettem magyar bajnok, a szkopjei sakkolimpián pedig újabb bronzéremmel gyarapodott az éremgyujteményem.

- 1973 januárjában ismét nyert, azaz „Ezüstvezért” is kapott Hollandiában, ahonnan bejutott az októberi zónaközi döntobe. Ettol a lehetoségtol azonban végül megfosztotta az elozékeny sakkszövetség. Hogyan is történhetett ez meg?
A mindenható elnökség miután kitárgyalta, miként lehet közvetlenül szülés után friss varratokon napi öt órákat ülni, tudtom és beleegyezésem nélkül úgy döntött, hogy nem indulok Spanyolországban. Minden háborgás-reklamálás hiábavaló volt. Persze Andriska szeptemberi érkezése teljes örömmel töltött el - decemberben pedig két szoptatás között már vígan sakkoztam az országos döntoben, ahol a 2-3. helyen kötöttem ki.

- Ugorjunk egy kicsit a számtalan verseny között elore: 1975-ben megszületett Adrián is, elvégezte a foiskolát, eloször járt az Egyesült Államokban, amely út életének újabb nagy sorozatát indította meg.
Ez az év valóban életem egyik leggazdagabb esztendeje volt. Férjem németországi ösztöndíj után ugyanis Amerikába is eljutott, ahol másfél hónapot töltöttem, közben az USA nyílt férfi sakkbajnokságán is asztalhoz ülhettem. Ezzel a „turnéval” kezdodött egyébként immár negyedszázados ingázásunk Amerika és Magyarország között.

- 1976-ban Tbilisziben, 1979-ben Alicantéban zónaközi dönton játszhatott, 1978-ban Buenos Airesben, 1980-ban Máltán, 1982-ben Luzernben a sakkolimpián szerepelhetett, miközben 1982 februárjában megszületett harmadik fia, Áron is, mégpedig Amerikában. Nem sokkal késobb hazajöttek, akkor úgy tunt, hosszútávra.
1982 júniusában úgy döntöttünk, hogy végleg visszatérünk – én a három gyerekkel így is tettem. Tanulságos események és fordulatok után végül 1985-ben „visszamenekültünk” Amerikába. Férjem ugyanis hazatérve sem itthon nem találta meg a helyét, sem pedig a németországi ingázás nem volt hosszútávon tartható, ráadásul az én anyagi megbecsülésem is jóval alatta maradt másokéinál, így lehetetlen anyagi helyzetbe kerültünk. Austinban viszont már csak rövid ideig kellett az olcsó diák-apartmanban laknunk, mivel András akkor már nem mint egyetemista, hanem mint végzett szakember helyezkedhetett el.

- Önök tehát 1985-ben Amerikába tették át a súlypontot, miközben itthon új szelek kezdtek fújdogálni. Egyre nagyobb helyet követeltek maguknak a Polgár-lányok. Nélkülük nem lenne teljes a kép – kérem, idézzen fel néhány esetet!
Az újságírók sokmindent felhangosítottak. Hamar kiderült, hogy Polgár Zsuzsa édesapja nem engedi a noi csapatban játszani lányát. „Gondot okoz Ivánka Mária is” írták, amerikai tartózkodásomra célozva. Azt pillanatok alatt elfelejtették, hogy anyagi áldozatok árán is mindig a válogatott rendelkezésére álltam! Ám miután szeptemberben 9. bajnoki címemet is kiharcoltam, nehéz lett volna kihagyni engem a csapatból – hat év után Dubaiban (1986) végül újabb ezüstérmet szereztünk.

- 1987-ben majdnem haza kellett költözniük, miután férjének azonnalra felmondtak, ám végül egy új állással ez megoldódott. 1987-ben Balatonföldváron hetedszer harcolta ki a zónaközi döntobejutást. Ám itthon ez már édeskevés volt, a válogatási viharok ugyanis egyre hangosabbakká váltak. Hogyan emlékezik vissza ezekre?
Polgár László hónapokon át egyezkedett a vezetokkel a feltételekrol, amelyekkel Zsuzsa, Zsófi és Jutka hajlandók az 1988-as szaloniki olimpián a magyar színekért játszani. Azt is felvetette, hogy a lányok csak akkor játszanak, ha a férfiaknál nem játszik Adorján András!!.. Végül Polgár Zsuzsát kiemelték az elso táblára, a másik három helyre négyrészvevos körmérkozést akartak kiírni, ám én még ebbe a körbe sem kerültem bele, hiába volt az addigi hat olimpiai érem, a kilenc hazai bajnoki cím! A legérdekesebb az egészben, hogy a körmeccs végül elmaradt, az 1986-os dubai ezüstérmes és az 1988-as, új csapat tagjai életükben egyetlen versenyjátszmát sem váltottak egymással!

- Miután 1990-ben kedvence, a jelképesen örökbefogadott Mádl Ildikó mögött második lett a bajnokságon, gyakorlatilag befejezte a sakkozást. Élete viszont azóta sem szukölködik sikerekben, amelyekrol ritkán értesülhetünk. Most itt az alkalom a pótbeszámolóra...
Eloször a szomorú hírekrol számolnék be. A 80 éves koráig makkegészséges édesapám elvesztése után a színészként és rendezoként is oly eredményes és még sokra hívatott Csaba bátyám 1996-os távozása rendítette meg a családunkat.
Visszatérve az utazásainkra, amint már említettem, eléggé szisztematikus ingázásban telnek immár az évtizedek, miután „tiszta idoben” számolva közel 15 évet Amerikában töltöttünk. András fiam (27) immár végzett repülomérnök, Adrián (25) építészmérnök, aki akár hosszabb távon is Magyarországon dolgozik majd, míg Áron (19) az elso évfolyamot végezte komputer-szakon, de még könnyen változtathat. Egyébként az amerikai egyetemi rendszer sokkal könnyebben „átjárható”, azaz ha valaki rájön, hogy inkább máshoz lenne nagyobb kedve-elhivatottsága, annak számottevoen több a lehetosége a módosításra.

- Mennyiben tetszik az amerikai életmód, mi okozza ott a legnagyobb nehézséget?
A különbségekrol felesleges lenne sokat beszélni. Ami konkrétum: a texasi Austinban éltünk ez idáig, ahol jószerivel csak légkondicionálóval lehetett elviselni az életet. Most viszont nagy örömömre férjem Bostonban kapott állást, amely város klímája, berendezkedése általános körülményei-adottságai összehasonlíthatatlanul közelebb állnak az európai viszonyokhoz. Tavasszal már jártam ott, s a texasi perzselo hoség után elbuvöltek a virágok, az orgonák...

- Úgy tunik, ha nem is mindig könnyen, de ezt a folytonos vándorlást is jól bírja, megszokta. Ha itt van, oda kívánkozik és fordítva, miközben szervezi a család életét, osztozik a férfinép sikereiben?
Szívem szerint inkább Magyarországon laknék, de ez nem rajtam múlik. Annak mindenesetre nagyon örülök, hogy itthon édesanyám tartja a frontot, hogy minden évben hazajöhetek hozzá ide, a Krecsányi utcába meg Balatonszárszóra, a családi találkahelyre. Ezek a nyári három hónapok teszik teljessé az életemet.

< Vissza az elozo oldalra