2001 ápr. 7 - Lukács Csaba - Magyar Nemzet
Kilenc magyar bajnoki cím, éremhegyek a sakkolimpiákon, visszhangos nemzetközi sikerek és közben három gyerek vállalása Ivánka Mária élete címszavakban. A kilencvenes évek elején visszavonult sakkozóno nemrég Ezüstvezér címmel önéletrajzi könyvet jelentetett meg, amely nemcsak egy szakmai és magánéleti karrier olvasmányos leltára, hanem bepillantás a kulisszák mögötti játszmákba is politika, önös érdek, intrikák és vezércselek a magyar és nemzetközi sakkélet fekete-fehér figuráinak eloadásában. A jelenleg Austinban élo sakknagymesterrel stílusos módon több lépésben, villanylevél útján készítettünk interjút.
- Hogyan él most? Közel húsz éve ingázom Budapest és Austin között, és ezalatt összesen bo tíz évet töltöttem az USA-ban. Fárasztó, de mozgalmas, érdekes élet. A férjem Texasban dolgozik, a fiaimat Austinhoz köti a munka és az egyetem, de mindannyiunkat hazahúz a szívünk, amikor csak tehetjük, repülore ülünk. A nyári és a téli szünidot minden évben otthon töltjük.
Pályafutását végigkíséri a Veroci Zsuzsával való rivalizálás. Élete elso versenyjátszmáját tizenegy évesen ellene vívta és nyert. Rá három évre a magyar bajnokság döntojébe jutásért szintén vele mérkozött meg és gyozött. Elso magyar bajnoki címét egy szintén ellene vívott kilenc és fél órás csata után szerezte. Használt-e ez a rivalizálás, vagy inkább ártott azzal, hogy sok energiát emésztett fel? A rivalizálásunk Zsuzsával egyértelmuen hasznos volt az elorehaladásom szempontjából. Soha nem ülhettem a babérjaimon, automatikusan magasabbra került a mérce azáltal, hogy egy nemzetközileg elismert játékos ellen kellett itthon is játszanom. Energiáimat nem az egészséges rivalizálás, hanem az akaratom ellenére rám kényszerített táblán kívüli csatározások emésztették fel. Emiatt a Zsuzsával való kapcsolatom gyakran változott. Kezdetben nem tudtam ot felelossé tenni a szülei háttérmunkájáért, de késobb, felnott fejjel úgy láttam, megakadályozhatta volna, ám ehelyett o is teljes gozzel beszállt. Egy belgrádi versenyen például aláírást akart gyujteni a zónadönton való indulásom ellen. Arra büszke vagyok, hogy a sakkolimpiák és más csapatversenyek érdekében mindketten félre tudtuk tenni sérelmeinket, és vállvetve küzdöttünk a közös célért. Akkoriban már elofordult, hogy egyes játékosok nincsenek beszélo viszonyban, de ezt csapatsportban végzetes hibának tartom.
Sokszor és sokan próbálták háttérbe szorítani. Az orra elott szigorították a szabályokat, mellozte a sajtó, pályafutásába többször durván beleszólt a politika, az év sportolója díjkiosztáson az utolsó pillanatban hátrányára változtatták meg a sorrendet, eltüntették a versenyek jegyzokönyvét, a megkérdezése nélkül lemondták zónadöntos részvételét, ahova nagy csata árán jutott be. Kinek a mesterkedése volt mindez? A kérdése tragikusabbnak tunik, mint ami, remélhetoleg, a könyvembol kiolvasható. Nem arról van szó, hogy állandóan elnyomtak, hiszen mint élsportoló, rengeteg kedvezményben részesültem, és sok szép újságcikk, rádió- és tévészereplés kísérte pályafutásomat. Azok a fórumok azonban, amelyekhez ellenlábasaim keze elért, bizony elferdítve, esetleg sajtóhibának álcázva próbálták elhalványítani eredményeimet. Akkoriban szállóigévé vált, hogy a Béla keze van a dologban. A Veroci apukának, sportújságíró lévén, módja volt a közvélemény befolyásolására. Elso gyerekem születése elott történt két fura esemény: a hivatalos világbajnoki zónaversenyre való kiutazás azzal kezdodött, hogy a sakkszövetség elnöksége megvitatta, helyes-e, ha ifjú férjem jön ki velem szekundánsként, és nem fogunk-e a világbajnokságra való koncentrálás helyett állami pénzen gyereket csinálni. A slusszpoén az volt, hogy én akkor már várandós voltam, csak ok még nem tudták. Aztán megnyertem a versenyt, bejutottam a zónadöntobe, erre a megkérdezésem nélkül lemondták a nevemben a részvételt. Egész életemben nem voltam jobban felháborodva, mint akkor. Döbbenten tiltakoztam a vezetoségnél, de az elnökség nagyrészt korosodó férfinépség ezúttal azt tárgyalta, lehet-e közvetlenül a szülés után napi öt órát ülni a friss varratokon! Tipikus elnökségi téma, nem? Hiába tiltakoztam, túl nagy fába vágtam a fejszémet, semmire sem jutottam.
Mit gondol, más korban, más politikai-gazdasági környezetben jobbak lettek volna az eredményei? Miként hatott például az, hogy a nyolcvanas évek közepéig nem volt fizetett edzoje? Erre nagyon nehéz válaszolni. Mi lett volna, ha... Bizonyos, hogy ha anyagilag támogatott, megfelelo edzok álltak volna rendelkezésemre sakk-karrierem felfelé ívelo idoszakában, az megmutatkozott volna az eredményeimben. De eredményességemet végso soron az életszemléletem határozta meg. Minden tolem telhetot elkövettem a sportsikerek érdekében, egy ido után azonban kezdett megváltozni életemben a fontossági sorrend. A család került az elso helyre.
Életét végigkísérték az anyagi gondok. Nem sajnálja, hogy korán született? Hiszen ma már milliókat keresnek a sakkal azok, akik nagy eredményekre képesek. Éppen annak örülök, hogy jó korban születtem. Tolem nagyon távol áll a manapság dívó, anyagi követelozésekkel teli, lelkesedés nélküli, hazafias érzelmektol mentes sport. És most nem csak a sakkozásról beszélek, hiszen ez általános probléma. Ha visszaidézem gyerekkorom emlékeit, amikor a rádió elott kuporogtunk, izgatottan hallgattuk Szepesi olimpiai közvetítéseit, és a sportolóinkkal együtt zokogtunk a magyar himnusz hangjainál, akkor elgondolkodom, hogy miért is tunik ez ma sziruposnak, megmosolyognivalónak. Miért hagytuk, hogy így legyen? Úgy érzem, az én generációm feladata, hogy az ifjúságot újra megtanítsa lelkesedni. Ami akkori anyagi gondjaimat illeti: a nyolcvanas években rengeteg idombe és energiámba került, hogy az 5400 forintos alapfizetésem mellé kiharcoljak egy szerény másodállást. Ebbol a pénzbol próbáltunk megélni három fiammal Budapesten, amíg a férjem Amerikában ösztöndíjasként tanult. A Polgár családnál akkoriban az edzok egymásnak adták a kilincset, a papa, mama és Zsuzsa is tizennégy évesen sportállásban volt az enyémmel megegyezo fizetéssel, sot még a kisdobos Zsófi is kapott juttatást, pedig ekkor még az ígéreteken kívül semmit nem tettek le az asztalra, miközben én ötszörös olimpiai érmes és hétszeres magyar bajnok voltam.
A Polgár család mennyiben játszott közre karrierje keseru befejezésében? Egy karrier befejezése mindenképp keseru, az ember úgy érzi, hogy megválik az élete egy részétol. Lezár egy korszakot, ami mellesleg az ifjúsága volt, és búcsút mond a sikereknek. Ezen minden sportoló átesik, és én még a szerencsések közé tartozom, hiszen a sakk sokkal tovább uzheto magas szinten, mint a fizikai sportágak. A Polgár lányoknak csak annyi szerepük volt a befejezésben, hogy egyetlenegyszer sem voltak hajlandók öszszemérni a tudásukat a magyar noi élgárdával. Ezáltal egyrészt nem segítették honfitársnoik továbbfejlodését, azaz hiányzott az egészséges rivalizálás, másrészt nem volt lehetoség a két generáció együttes olimpiai szereplésére. Persze a generációváltás más sportágakban sem zökkenomentes. Azt, hogy a felfelé emelkedo fiatalok és a hanyatló idosebbek mikor húznak el egymás mellett, tehát mikor következik be az orségváltás, csak egyféleképpen lehet eldönteni: úgy, hogy összemérik a tudásukat. Ez sajnos nálunk nem történt meg. Az 1986-ban Dubaiban ezüstérmet szerzett gárda tagjai soha egyetlen játszmát sem játszhattak az 1988-ban helyükbe lépo három Polgár lánnyal. Arról nem is beszélve, hogy olimpiai együttesünknek az évek során egy klasszisjátékossal mindig kevesebbje volt a kelleténél. Ez a probléma megoldódni látszott 1984-ben, amikor felcseperedett Mádl Ildikó és Polgár Zsuzsa. Két évvel késobb pedig az aranyérem reményével indulhattunk volna harcba egy, a két öreg, Veroci és én, valamint a két fiatal, Polgár és Mádl összeállítású csapattal. De Polgár Zsuzsa egyik alkalommal sem volt hajlandó képviselni a magyar színeket, képletesen szólva kihúzta a zsebünkbol az aranyat! Az 1988-as olimpia elotti selejtezo körmérkozésre én már meghívást sem kaptam, pedig kétszázszoros válogatottként és az elozo olimpián második helyezést elért csapat tagjaként ez volt a negyedik ezüstérmünk , úgy érzem, megérdemeltem volna. A csapatkapitány aki magára vállalta a felelosséget a döntésért elmondta nekem: megkérdezték a Polgár apukát, mi a véleménye a részvételemrol. O érdemeim elismerése mellett kijelentette, hogy a válogatóverseny túl hosszú lenne, ha én is beszállnék, és nem óhajtja kitenni a kislányait ilyen megterhelésnek.
Sokszor került a szenzációs siker kapujába. A világ legfiatalabb nemzetközi mestere volt, a hosszú évekig verhetetlen Gaprindasvilit többször is legyozte, mégsem sikerült soha világbajnokjelöltnek lennie. A sakkolimpiai arany is hiányzik az eredménylistájából, igaz, többször csak egy hajszál választotta el tole. Hogyan lehetett volna ezzel a hajszálnyival jobb? A csapatversenyek kapcsán tulajdonképpen válaszoltam már a kérdésre. Az olimpiai csapat éveken át nem tudott a legerosebb összeállításban játszani. Nem volt mód a két generáció együttes szereplésére, egyéniben pedig egyszeruen balszerencsének tartom, hogy amikor a legjobb világbajnoki helyezésemet elértem (67. hely A szerk.), akkor kivételesen csak az ötödik helyig nevezték világbajnokjelöltnek a sakkozónoket. Az ezt megelozo idoszakban a zónadönto maga volt a világbajnokjelöltek versenye, míg a következo vb-ciklustól kezdve a kilencedik helyig viselhették a világbajnok-jelölti titulust.
Apropó, dubai sakkolimpia. Ezen a versenyen önként átadta helyét a 17 éves Mádl Ildikónak. Hogyan történt ez? Az olimpiai csapatban a táblasorrendnek nagy jelentosége van, az elso tábla a legerosebb játékosnak jár. Az 1998-as elisztai sakkolimpián az AlmásiLékóPolgár trióból mindenki az elso táblára pályázott, senki sem vállalta a második vagy a harmadik táblát, ezért volt kénytelen két klasszisjátékosát nélkülözni a magyar válogatott. Nos, 1986-ban Dubaiban csakúgy, mint 1982-ben Luzernben nem ragaszkodtam mindenáron az elokelobb táblához, hanem beláttam, hogy a csapat érdeke fontosabb, mint a presztízsháború.
Elso táblán tizenkét játszmából elért tíz pontot, azaz 83,33 százalék volt a legjobb teljesítménye sakkolimpián. Pályafutása alatt volt azonban több hullámvölgy is, amelyekbol mindannyiszor sikerült kilábalnia. Honnan volt ehhez ereje? A hullámvölgyeket jól körülhatárolható külso hatások eredményezték. Viszonylag könnyu volt hát kilábalnom belolük, amint a fizikai és idegi teljesítoképességem megint a régi lett. Nagyon szerettem a versenyek hangulatát, a kellemes, bizsergeto versenylázat, amely nem bénít, hanem épp ellenkezoleg, megsokszorozza az ember összpontosító képességét. A gyermekeim születése után mindig örömmel ültem újra a tábla mellé.
Nem jellemzo, hogy noi nemzetközi sakknagymesterek három gyermeket vállaljanak aktív korukban. Voltak emiatt problémái? Nem bánta meg utólag? Nehéz, sot néha lehetetlen volt összeegyeztetni a sakkozást a családi elfoglaltsággal. Át kellett gondolni a fontossági sorrendet, de a döntés nem volt nehéz. Még hogy megbánni? Annyi örömet szereztek a fiaim, a kiegyensúlyozott családi életem és ráadásul mindehhez a sakksikereim, hogy telhetetlen lennék, ha elégedetlenkednék.
Miért fogott neki a könyvírásnak? Ez a könyv eredetileg belso használatra készült, ezért állítottam össze a versenyekrol küldött részletes beszámolóimat, boséges levelezésemet. Amikor befejeztem, meglepetésemre majdnem kész volt a könyv, csak a sorsfordulatot jelento játszmákat kellett hozzátenni, és persze a rendkívül nehéz utolsó simításokat elvégezni.
Milyenek a visszajelzések az Ezüstvezérrol? Lett-e belole például halálos sértodés? Eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam. Talán lesznek, akik nem lelkesednek a leírtakért, pedig csak a tényeket vetettem papírra, és a tényeken nem lehet változtatni. Nem állt szándékomban senkit sem megbántani, épp ezért nagyon remélem, hogy nem lesz sértodés belole. Abban bízom, hogy az érintettek is az általános erkölcsi hanyatlás megállítására szólító felhívásomat olvassák ki a könyvbol.
< Vissza az elozo oldalra
|
